A köztudatban sok tévhit él a hallássérültekkel kapcsolatban, mert a hallásproblémák sokszor stigmatizáltak és tabuként kezelik az emberek. Ezenkívül a hallássérültekre jellemző jellemvonásokról és a képességeikkel kapcsolatban is sok téves nézet él.
A társadalom általában félreérti a hallássérülteket és azt hiszi, hogy ők lemaradtak vagy függnek másoktól, miközben valójában sokuknak van magas szintű képességük és önálló életük. Az is szerepet játszik, hogy a hallássérültség sokszor öregedéssel jár, ami a társadalom által stigmatizált jelenség.
Az empátia hiánya és a tájékozatlanság miatt a társadalom nem érti meg a hallássérültek igényeit és nehézségeit, és ez hozzájárul a téves nézetek kialakulásához.
Az általános tájékozottság növelése és a hallássérültekkel való kapcsolatteremtés növelése azonban segíthet csökkenteni ezeknek a tévhiteknek a hatását.
A hallássérültség nem követel meg semmilyen extra kommunikációs módot, így sok hallássérült csak a beszélt nyelvet használja. A jelnyelv csak a jelnyelvet beszélő hallássérültek körében terjedt el, és nem minden hallássérült használja ezt a kommunikációs módot.
Mások pedig több nyelvet is használnak, beleértve a beszélt nyelvet, a jelnyelvet, és más segédeszközöket, mint például a lipológia vagy a kézjelek használata.
Az állítás tehát téves, mert a hallássérültség és a jelnyelv használata között nincs automatikus kapcsolat.
Az állítás, hogy egy hallássérülthöz hangosan kell beszélni, téves, mert a hangos beszéd valójában sokszor csak rontja a helyzetet. Amikor valaki halláskárosodott, a hallószervek által érzékelt hangok különböző mértékben eltorzulhatnak, ami nehézzé teszi a beszéd értelmezését.
A hangos beszéd a hallássérült személy számára zavaró lehet, mert a megnövekedett zaj további zavaró hangokat hozhat létre, amelyek eltorzítják a beszéd hangjait.
Helyette, érdemes normál hangon beszélni, és lehetőség szerint jól világított, csendes környezetben tartani a beszélgetéseket.
Ha a hallássérült személy hallókészüléket használ, fontos, hogy azt jól állítsuk be, hogy a beszéd jól hallható legyen, anélkül, hogy a túlzott hangosság további zavaró tényezőként jelenne meg.
Az az állítás, hogy a hallássérült emberek mások, mint az átlag, és rosszabb esélyekkel indulnak az élet különböző területein, téves és diszkriminatív.
A hallássérült emberek ugyanolyan emberek, mint bárki más, és képesek arra, hogy sikeresen megbirkózzanak az élet kihívásaival, azzal a különbséggel, hogy szembe kell nézniük a halláskárosodással kapcsolatos nehézségekkel.
A hallássérült embereknek lehetnek olyan képességei, amelyeket az átlagnál jobban fejlesztettek, például a látásuk, a memóriájuk, vagy a kommunikációs képességeik. A sikeres élethez szükséges képességek pedig, mint például a fegyelem, az önállóság, a kreativitás és a rugalmasság, és ezeknek a képességeknek a fejlesztése nem függ a hallástól.
A hallássérült embereknek lehetnek olyan eszközeik, mint a hallókészülék, vagy a jelnyelvi fordító, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy sikeresen kommunikáljanak és részt vegyenek a mindennapi élet különböző területein.
Az a tévhit, hogy a hallássérültek csak más hallássérültekkel barátkoznak, alaptalan és téves. A hallássérültek ugyanúgy képesek és hajlandóak kapcsolatot teremteni más emberekkel, beleértve azokat is, akiknek nincs hallássérültségük. A hallássérültek társadalmi kapcsolatai hasonlóak az átlagemberekéhez, családjukkal, barátaikkal, kollégáikkal és más kapcsolataik ápolásával foglalkoznak. Az érintettek társadalmi aktivitásai, érdeklődései és baráti körük hasonlóak az átlagemberekéhez.
A hallássérültség nem jelenti azt, hogy az érintett személy korlátozva van a társadalmi kapcsolatokban. Az emberek többsége jól illeszkedik a társadalomba, akár hallássérült, akár nem. Az, hogy a hallássérültek társadalmi kapcsolatai mennyire jók, nem függ a hallássérültségüktől, hanem a személyiségüktől, az életkörülményeiktől és a környezetüktől.
